Berda Jenő, Beavatás

Berda Jenő, Beavatás
Halk léptek nesze suttog a Nílus felől, remegő kezek keresnek fogódzót s én megyek legelől. Neofiták jönnek e késői órán, eltökélten, de mégis aggodalommal telve: vajon kiállják-e a próbát, melyért annyi áldozatot tettek? Egy vagyok velük én is, s úgy hírlik, sokan próbálkoznak, de elbuknak mégis. E gondolatokat félelmünk sötét árnya mohón issza, de az útról, mely a templomokhoz vezet, senki nem fordul vissza. Hogy is tehetnénk, hisz’ erre tettük fel ifjú életünk, neofitának lenni kiváltság, érte szenvedni öröm. Alászállunk a Szfinx mancsai között, itt már a csillagok sem adnak vigaszt, csak néhány fáklya serceg a fejeink fölött. „Ó Ré! Bárcsak adnál világot, de ne csak lépteim elé, hanem elmém zugába is, hogy feledjem kételyeim s tudjam, mi vár rám!” Egy szűk kis ajtó nyílik s innentől egyedül visz az egyre szűkülő út tovább a mélységes mélybe. Amenti kapuja ez tán? S mi vár rám, alvilágba szállás? A Fény gyermeke vagyok, Ré hűséges szolgája, Ozirisz tisztelője. Vajon itt az idő s megméretik szívem Anubisz mérlegén?


Ó Maat, mennyei igazságosság, Te tudod, hogy szívem tiszta, melyet kegyelmedbe ajánlok e sötét órán.” A vaksötét alagút kiszélesedik immár, de hirtelen elvesztém a talajt lábam alól s a mélybe zuhanván, poshadt vízzel telik a szám. Itt a vég, nincs kétség … Széth gonosz leheletét érzem halántékomon … de, hajh, megvetem lábamat s kezem kapaszkodót lel, elcsigázva kúszom egyre csak fel, fel … Odafent elterülök, s szusszanok kissé, e kaland csaknem az életem tette semmissé. Halk neszt hallok s némi világot, de úgy tetszik, szemem csak káprázott … tétovázom, hogy elinduljak felé. Nőalak hívogat, lenge s ledér, minden férfi legszebb álmával felér: „Jöjj, pihenj meg, ifjú! Vedd e kupát s érezd testem illatát.” Maatra mondom, egy pillanatra csaknem elvesztém sorsom fonalát, melyet oly szorosan tartok, mióta csak növendék lettem. „Eridj innen, Hathor papnője! – szólék – E valószínűtlen helyen s órán nem véled henteregni jöttem.” A szépséges kísértő duzzogva elvonul s ismét sötét támad, de mégsem oly reménytelen s vak, mely eddig fojtogatott konokul. Szózat hangzik fel hamarost s mozgolódás körül, fények gyúlnak, mestereim előlépnek s mindenki egyként örül. „Kiálltad hát a próbát, bátorságod s eltökéltséged bizonyságot nyert. Virradatkor avatunk, addig pihenj, sem kísértő sem mi, többé nem háborgatunk.” Ezernyi gondolat kavarog bennem, nehezen nyom el az álom, tudom, hogy nem lehet siettetni, de Ré hajnali sugarát bizony alig várom. Hajnalpír előtt, megfogyatkozva indulunk a Nagy Beavató Templomba, csendben vonulunk, itt most minden szó silány s otromba. Áthaladunk a Nagy Előcsarnokon, hol az oszlopok között már oly sok tanítvány lépkedett előttünk s végül feltárul a naosz, a Szentélyek Szentélye, hova tisztesség belépnünk. Ide a fáraók is különleges alkalmakkor jönnek, de ma ünnep van, avatják a maroknyi, Ré papjának jelöltet. Tudatom már tompa, kezemet egy idősebb paptárs fogja, no nem mintha ne lennék jelen, de lelkem a meghitt esemény foglya. Egyenként vezetnek a szentélyhez minden neofitát, hol a Főpap halk imát mormol s végül fennhangon kiáltja: Cro-maat! Az igazság tehát győzedelmeskedik, betöltjük egyéni karmánk, ki arra született, nem kerülheti el sorsát. Pap lettem, hitem s sorsom szerint s ha Ré is úgy akarja, a nagy beavatásra majd a Nagy Piramisba jövök megint.
 
Berda Jenő, Beavatás