Horváth-Hoitsy Edit: "Ré titka" és "Mózes"

HORVÁTH-HOITSY EDIT
(1929-2007 Budapest)
 
 
Horváth-Hoitsy Edit költő két versét ajánlom olvasóinknak – az alkotót röviden bemutató néhány gondolat után.
Görög, latin és középkori klasszikusokat olvasott. Nemcsak magyarul, de hollandul is írt verset, prózát. Három kötete jelent meg: Álmodj varázsló – versek, Triola – színművek, Hallgass Anakreónra – versek, prózák.
Egyiptomban nem járt, de mintha járt volna, úgy érezhetjük verseit olvasva. “Otthonossága” e kultúrában is a rendkívüli olvasottságából, tanult ismereteiből, intuícióiból,  fantáziájából eredeztethető.
A Magyar Kultúra Lovagja megtisztelő címet kapta meg a Falvak Kultúrájáért Alapítványtól  2002-ben.   
 
 
RÉ  TITKA
 
Engem a törvényszerűségek
vittek át völgyeden,
tépetten bár, sebbel tele, de
megérkeztem
piramisod falaihoz, megfejteni
a hieroglifákat,
mik nélkül vagy töredék –,
Nagy Egész.
Buta fellahként hogy rótta volna
fel történeted a Fáraók tollnoka,
ha nem ismerte az Eredetet,
a Nílus Szent Forrásvidékét?
Hát örökké fellah legyen az
ismeretlen tájon az Ember;
eltiltva gőgös titkaidtól,
Világpiramis?!
 
 
 
        MÓZES
                              "megengedem neked,
                             hogy szemeddel lásd,
                             de oda nem mégy át...
                             és meghala ott Mózes,
                             az Úrnak szolgája a Moáb
                             földjén az Úr szava szerint"
                             (Mózes V.34/4-5)
 
 Uram, tudom: odaát Kánaán...
Egykor gyülevész néped itt.
Ó, hányszor szegte meg törvényeid!
A sivatagban vénei hevernek,
s ősz lett a gyermek, ősz a gyermek.
Ki elmaradt, oszló teste felett
sakálok énekelnek.
De odaátról int már Kánaán.
És újabb, s újabb nemzedékek kelnek,
karddal kezében születik
a csecsemő, és anyatej helyett
iszik tüzes sárkánytejet.
Uram, én nem akartam
— a Nílus engem elkényeztetett —
vén fejjel idehozni Neked
ez innen-onnan sereget!
De máglya támadt s forró zivatar,
és felhőkig növekedett,
látó nem látott még olyan tüzet...

Mózest Ekhnáton papjai nevelték,
s csak álom volt az ősapák
vallása — régi emlék.
Vagy az se már. És rege Kánaán,
 s nem volt más nékem Ábrahám
 édesapánk, csak egy név...
 
 Uram, én nem akartam...
 Mért, hogy ez elpuhult,
 e vén egyiptomit
 választottad Terveid eszközének?
 Én féltem, mikor bokrod égett!
 Én öltem, féltem, futottam
 és lapultam, mint vad a vackán,
 remegve és titokban.
 Mért, hogy e gyávát, e sehonnait
 választottad a Magadénak...?
 Azóta tizenötször ezer éj s nap
 vonult el, míg vonultunk, s most sem értem!
 Ám, ahogy rongyos, árva népem
 elhoztam Egyiptomból, sose kérdtem,
 s nem kértem: tisztem alól ments fel!
 Tettem, mert kellett, s becsülettel.
 Hegyedben háltam, s tábláidat lehoztam;
 száraz sziklából vizet fakasztottam;
 korbács is volt inas kezemben:
bosszúló erő aggastyán-karomban.
 Büntettem is — és féltek, akár Téged,
 s rajtam körösztül láttak-féltek.

 Most itt vagyok. Ó, százszor öregebben.
 Uram! Fáradt vagyok... hogy elgyöngültem!
 Hogy Kánaánt meglátni nem fogom?
 Hisz láttam én, s oly sokszor: álmaimban!
 Végzésed szerint van így — jól tudom.
 A többi - másnak dolga mostan.
 
 Néped hadrendbe állítottam,
 S én - elalszom. Oly vígan, megkönnyülten!
Melengesd, Király, szolgád tenyeredben,
 s csak egyszer! - látni engedd odafentről
     - ha láthatom még szememtől —
     a Jordánon túl azt az Édent!
 
     A Jordánon túl érik majd vetésem...