- Társasági hírek:  olvashatók a honlapunkon, a bizánci kori szíriai magyar ásatásról lesz előadás az Akadémián
- Nofertiti élete, nevei, Amarna kor, Aton kultusza, és elméletek a társuralkodással kapcsolatban

- marhatartási szakkönyv, állattenyésztés és gyógyítás, Kahuni állatorvosi papirusz, lovak és kígyók, Geb uralomra kerülése, a királyi kobra

- Halfogyasztás, fűrészhal, delfinek , silbe meg más halfajták, és leveseik

 

Az ókori egyiptomiak elsősorban a nílusi halakat ismerték, azokat azonban közelről. Általános, összefoglaló megnevezésükre a rem szót használták. Az itt alkalmazott hal jelet írásukban meghatározó jelként is felhasználták, elsősorban a vízi lények és a hozzájuk kapcsolódó fogalmak megjelölésére, mint például a „halpikkely” (nSmwt). Mivel meghatározó jelként a hal egyébként ritkán fordul elő, érdemes odafigyelni rá: úgy tűnik, a tiltott, undorító, utálatos értelmű szavak megjelölésére alkalmazták.

 

A templomokban sem igazán kedvelték a halat, hiszen a papoknak tartózkodni kellett a fogyasztásától, sőt Edfuban egy újhold ünnepen volt olyan szertartás is, ahol a halakon tapostak, hogy ezzel semmisítsék meg a gonosz ellenséget. Nem csoda, hogy Hórapollón hieroglifákról szóló könyvében, azt írta, hogy az egyiptomiak a törvénytelen, utálatos dolgok jelzésére használták a hal képét. Magyarázatként azonban az okot is megnevezte: a halak egymást eszik, és hashajtó hatásuk van.

 

A Biblia szerint azonban az Egyiptomból kivonult zsidóknak hiányzott a halétel, amit ott szabadon ehettek. A deir el-medinei munkások havonta 8 – 11 kg halat kaptak ellátmányként, vezetőjük pedig ennek dupláját. Egy thébai ünnepen III. Ramszesz fáraó 44100 teljes halat áldozott, és több milliót kaptak a résztvevők. Előkelő emberek pedig látni, amint csónakon állva lándzsával döfik le a halat, hogy a túlvilágon elfogyaszthassák. Még áldozati jeleneteken is látni, bár ritkán, a halak felajánlását. Gamhudban pedig, az egyik koporsó hasán olyan jelenetet ábrázoltak, ahol Anubisz isten éppen egy halat balzsamoz.  

 

Mindebből egyértelmű, hogy nem utasították teljesen el az egyiptomiak a halat és fogyasztását, sőt egyes alkalmakkor kifejezetten kívánatosnak tartották. Ezt számos sírfestmény is megerősíti, ahol látni a halak tartósítását. A halászok nagy mennyiségű halat húztak ki a partra, melyeket mások kettévágnak, és széthajtva, kibelezve a fákon kiszárították. Írott forrásaink azt is elárulják, hogy utána nagy agyagedényekben tárolták őket. Egy másik tartósítási eljárás a sózás volt, mely végeredményben szintén azzal érte el hatását, hogy kiszívta a halból a nedvességet.

 

Számos halászati jelenetet is látni a festményeken, domborműveken, ahol különböző eszközökkel egyszerre sok halat fogtak. Szolgaszobor csoportok alapján az is megállapítható, hogy a halászbárkák néha együttműködtek, és többen húzták ki egyszerre a hálót. Természetesen ilyenkor sokféle halat fogtak, melyek között kedvükre válogathattak aztán a piacon a vásárlók. Szívesen fogyasztottak friss halat – néha még élő halat is vittek magukkal haza. Különösen szerették a tilapiát, vagyis a nílusi pontyot, de kedvelt volt a harcsa, szakállasharcsa, keszeg, sügér, márna, csuka, silbe és a pérhal is.

 

Némelyik halfajtáról várost neveztek el. Így született meg Lepidotonpolis (Naga el-Méseik, Közép-Egyiptom) vagyis „Márna-város”, Oxürhünkhosz (el-Bahnasza, Közép-Egyiptom) vagyis „Csuka, vagy Kalapácshal”, Phagrorionpolis (K-Delta), amely valószínűleg a „keszeg városa”, és Latopolis (Eszna), az az „sügér-város”. Ezek a halfajták ugyanis isteni tiszteletben részesültek errefelé.

 

Oxürhünkhoszban még temploma is volt a halistennek, és mumifikálva temették el megjelenési formáit. Plutarchos egy meglepő történetet mesélt el velük kapcsolatban. Egy alkalommal a Bahnaszával szemközti Nílus parton élő künopolisziak, megették a szent csukafajtát, mire a bahnaszaiak a másik város szent állatait, a kutyákat fogták be és fogyasztották el. Ez háborúra vezetett. A rendet a rómaiak állították helyre, de az ellenségeskedés a két város között azután sem szűnt meg.            

 

A kalapácshal, ahogy görögül mondták, a „hegyesorrú hal” (oxürhünkhosz csuka) írásjelként a kha (XA) hangértékkel rendelkezett, és a fáraók korában XAt-nak nevezték. Úgy tűnik azonban, hogy az wHat szó is jelölte ezt a halfajtát. Egy másik halnak, a szárnyas szakállasharcsának nagyon hasonló hangzású neve volt, mivel wHaw-nak hívták. Sőt, ugyanez a tő wHat alakban további értelmeket is nyert, mivel a „halászat” és az „ellátmány” megnevezésére is szolgált. A nőnem „t” jele nélkül pedig a „halászokat” hívták így, míg igeként a „halászni, madarászni” jelentése volt.

 

Mindezek a szavak talán a halak esetében azok jellemző tulajdonságát árulják el. Több azonos formában leírt wHa igét ismertek az egyiptomiak. Az egyik jelentése a „keresni megy”, jól illik a kalapácshal viselkedésére. A szó egy másik értelme a „szúr” viszont a harcsáéra. A hátán levő uszony ugyanis kemény, szúrós „szárnyként” áll ki, mellyel valóban erősen tudott szúrni. (Ugyanígy értelmezhető egyébként a skorpió egyik óegyiptomi neve is, az wHat).

 

Különlegesen fontos volt táplálkozási és vallási szempontból a tilapia hal, melynek több fajtáját is megkülönböztették. Volt például deser (vörös, dSr), és udzs. Ez utóbbi elnevezés feltehetően a „friss, zöld” (wAD) átalakulásával jött létre. A napisten szent állata volt, mely éjszakai útján kísérte, de termékenység szimbólumként is gyakran szerepelt, és amulettje a vízbefúlástól védett. Az elvesztése feletti bánatot még Sznofru fáraó is átérezte, mint a Hufu és a varázsló történetéből kiderül, mely Dobrovits Aladár fordításában a Paraszt panaszai c. könyvben olvasható.

 

 

Szerkesztő: dr. Győry Hedvig
Műsorvezető: Varga Annamária

Technikai munkatárs: Molnár Bernadett