Az egyetemes emberi kultúra alapja a nyelv, a kommunikáció eszköze, hisz nélküle a gondolatok, elképzelések, tapasztalatok, érzelmek, a tudás átadása lehetetlen lenne.

 

Az egyszerű, ritmikus munkadaloktól, mely a létfenntartáshoz szükséges koordinált kollektív cselekvést segítette elő, a szokráteszi szónoki beszédig, a tudományos nyelvtől, a szublimált gondolat kifejező eszközének tekinthető versig a nyelv a változások végtelen során ment keresztül, és akkor még nem beszéltem a különböző nyelvekről és nyelvjárásokról, melyek végtelenül különböznek egymástól mégis a megértés, a kultúraátadásának, az emberi kapcsolatok fenntartásának legfontosabb eszközei.

 

A "kultúra" szó – művelést, gondozást, ápolást jelent, mai használata eltér a régitől, mert akkor szinte a mezőgazdasági kultúrára vonatkozott, ma már sokszínű és átfogja az egész életünket.  Beszélünk így "kultúrpolitikáról", "nemzeti kultúrákról", tánckultúráról, de zeneművészeti, képzőművészeti, etikai, magatartásbeli, viselkedési, lelki, gyermeknevelési, kiművelési teendőket és sok egyéb vonatkozást is jelent.  

 

Összekötő, közvetítő és megtartó elem a nyelv, az anyanyelv, a maga struktúrájával és logikájával, gazdagságával és kifejezőerejével.  

Minden nép-nemzet múltja, jelene és jövője attól függ, milyen erős ez a kötőanyag, a nemzeti nyelv, mennyire őrzi a birtokosa a hagyományokat, mennyire gyökerezik a leírt és szóhagyományi kincseibe, mennyit tud átadni a jövő generációnak belőle, mennyire tudja magát felvértezni a jelen pusztító jelenségeivel szemben és mennyire tudja használni az új, a haladó dolgok társadalmi beültetésére, meghonosítására.

 

A kultúra az a tarka, sokszínű szőnyeg, melynek minden fonala, szála nélkülözhetetlen és szükséges ahhoz, hogy a szőnyeg mintája teljes szépségében pompázzon, gyönyörködtessen, éltessen, lábunk alatt komfortot, biztonságot, meleget adjon, aminek a mintázatát, törvényeit tovább tudjuk szőni, hozzá tudjunk adni, tudásunkkal, készségünkkel, műveltségünkkel, akaratunkkal, kitartásunkkal, gazdagítva a nemzeti értékeinket, hagyományainkat és tisztességgel átadni azokat az utánunk következőknek.

 

Ha mindezek hiányoznak belőlünk, könnyen prédájává válunk az eszement globalizációnak, a mértéket nem ismerő, kifosztó, leigázó multiknak, a pénzt istenítő külső és belső ellenségeinknek. Nem mai keletű ez a harc, csak akkor más megnevezése volt, rabló hadjáratnak, háborúnak, elnyomásnak hívták, sok vér és szenvedés, halál járt nyomában. Igazságtalan döntések, hamis vádak és megsemmisítő ítéletek feldarabolták területeinket, széttépték nemzetünket – és mégis vagyunk… 90 éve csak a kultúránk tart életben és akkor még az is ront a helyzeten, hogy a csonka Magyarországról épp a műveltségben, kultúrában jeleskedő területeink maradtak a határon kívül.

 

Jeles, nemzetünk kultúráját éltető, mozgató személyiségek, tudósok, feltalálók, zeneszerzők, hagyományőrzők, írok, költők, orvosok, hazánkért munkálkodó kultúr-politikusok, Nobel díjasok, stb.  és még sokan mások éltek és haltak a mai határainkon kívül és belül, egy percre sem megtagadva nemzetünket, hazánkat, nyelvünket, sőt öregbítve a nemzeti kultúránkat és hírnevünket.

 

Mert nem felejtették el a úti tarisznyájukba rejtett hamuban sült pogácsát, a dalt, a zenét, a hazai táj szépségét, az anyanyelv dallamát, a tisztesség törvényeit…, a fejlődés és fennmaradás hagyományaira épülő belső késztetést…, tenni, tenni erőn felett a nemzetért, a magyarság hírnevéért…, a nép boldogulásáért.

 

A Magyar Kultúra Napján, január 22-én alkotta meg a Himnuszt Kölcsey Ferenc költőóriásunk. 33 évesen a világ leggyönyörűbb, legfájdalmasabb, legszebben kérő, könyörgő imádságát szedte versbe 1823-ban. Erkel Ferenc ünnepélyes, gyönyörűséges zenéjével lett nemzetünk büszkesége, lelkünk és történelmi tudatunk tükre, mely sokszor került végveszélybe, mint nemzetünk, mert Rákosi – Kodály Zoltánt és Illés Gyulát is felkérte a himnusz átírására, de ellenálltak. Nem kis bátorság kellett hozzá, mert ismert a gépezet….de mindkét géniuszban a nemzettudatuk és erejük kerekedett felül.

 

Bár sokszor nem lehetett énekelni, sokszor magunkban fojtottuk a nyolc versszakából hetet legalább, mégis van nekünk szent imaként, fohászként, ami nem pénzt, nem egyéb földi javakat kér, hanem jókedvet, bőséget, víg esztendőt, mert búsan, lehangoltan, közönyösen nem lehet lelket és hazát építeni…, nem lehetünk csüggedten büszkék a múltunkra, nem lehetünk rezignáltan reménykedők a jövőnkben, különösen nem az Isten Áldása nélkül.

 

 

Magam részéről könnyhullatás nélkül képtelen vagyok elénekelni a Himnuszt, bár sokan könnyhullatás nélkül sem tudják. Nem kívánok érzelgősséget honfitársaimtól, csak annyit…, énekeljük a Himnusz szövegét, mint sok-sok nemzet iskoláiban, templomaiban, ünnepségeiken naponta, rendszeresen énekelik a sajátjukat, hogy ne legyünk talajt vesztetek, hogy Hazánk minden porszeme büszke legyen arra, hogy fiai belőle nőttek és származtak, érte éltek és poraiban fognak békés nyugovóra térni.