Káinok és Ábelek
(részlet Damaszkusz kapujánál c. könyvemből)
(részlet Damaszkusz kapujánál c. könyvemből)
„Gyalog megyünk felfelé a nagyon meredek, keskeny utcákon, lépcsőkön. Gyerekek hada játszik a meredek útkanyarok öblében felállított színes hintákon, nevetnek, integetnek. Hatszáztíz lépcső felfelé amikor elfogynak a házak. A kopár dombot erősen süti a nap, túljárunk délidőn. Kaptatunk lihegve, jókedvűen, kíváncsian.
Alattunk Damaszkusz.
Kifulladva érünk fel a hegytetőre, a lépcső végénél álló fehér házhoz. Pici átriumos udvar fogad. A keskeny térben két fa áll a fényesre koptatott kőlapok között, alattuk macskacsalád alszik békésen, egymást szorosan átölelve. Az anya fél szemét kinyitja a fényképezőgép villanására, de az ijedtség jele nélkül. Láthatóan megszokták az idegeneket.
Rezzenéstelen csend van, mindent átfonó nyugalom.
A nap már a kora délután melegét ontja a hegy fehér köveire, a ház fehér falára. A házat körülölelő kőpárkányra roskadunk rövid szusszanásra. Elfogyasztjuk maradék ásványvizünket, elrágcsáljuk a hazai győri keksz utolsó töredékeit, míg a hatalmas város látképén merengünk. Ide nem hallatszik fel a városi zsongás. Megjelenik fogadónk, a ház idegenvezetője s kéri, hogy induljunk utána. Cipőinktől természetesen meg kell válnunk, s könnyű, fehér köntöst kell magunkra ölteni. Fehérre meszelt előtérbe lépünk, ahonnan néhány meredek lépcsőn még felkapaszkodva hosszú terembe érünk. A vezető int, hogy foglaljunk helyet, majd nesztelenül lépve magunkra hagy. Mekka felé néznek az imafülkét imitáló festmények, 27 - ha jól számolom gyorsan körbefutó tekintettel, - előtte imaszőnyegek. Félkörben letelepedünk. Hátam a hűs falnak támasztom. Jól esik a hűvös is a pihenés is. Imádkozni hoztak fel bennünket, ráhangolódni arra amit majd megtekintünk, vagy rövid párbeszédre Istennel, de ezt csak akkor fogjuk fel, amikor kis idő múltán megjelenik a fiatal férfi, s halkan kérdi, hogy végeztünk-e? (Mi el sem kezdtük, mondom befelé röstelkedve).
Elhagyjuk az imatermet, s egy nagyon alacsony ajtónyíláshoz érünk. A belépéshez mélyen meg kell hajolni, s nekem a legalacsonyabbnak is fejet kell hajtanom.
Apró helységbe jutunk, ami egy „barlang szája”. A „barlang szája” kifejezés valóban tökéletesen illik rá. A barlang vöröses-fekete köve tudniillik egy hatalmas nyitott szájat formál, idő feketítette szájpadlásán a bordázat és az erek útja is látható, s a hatalmas, vaskos nyelv. A nyitott száj egyik oldalán a kőképződmény fogsort formál.
Heten vagyunk, betöltjük a helységet, érezzük egymás lélegzetvételét.
- Ez az a hely ahol Káin megölte Ábelt! – jelenti ki megilletődött komolysággal a férfi, s gyengéden megérinti a barlangszáj szélét.
- E bibliai gyilkosság után a Föld nagyot sóhajtott. A sóhaj után a Föld szája nyitott maradt.
A két döbbenetes mondat után mély csend van.
Mintha a Föld meleg, nedves méhében lennék e pillanatban, úgy érzem magam.
Kis csoportunk némán áll ott, ahol a hagyomány szerint a földet vörösre festette a Káin által irigyelt és meggyilkolt testvér, Ábel vére!
Bibliai földön, bibliai helyszínen, az emberemlékezet szűk barlangjában másodpercekig teljes csend van.
- A kőben – mutat fejünk fölé – Gábriel arkangyal keze nyomát őrzi a szikla. Hatalmas tenyér öt ujja nyoma bemélyedve a sziklába.
- Ez a hely mindig szent hely volt – folytatja néhány másodperc csend után. Itt találkoztak később a keresztények, itt imádkoztak, s ezen a nyíláson keresztül menekültek ha üldözőik megjelentek, - mutat a barlangszáj melletti szűk, nagyon alacsony kijáratra.
Itt legfeljebb kúszva lehetett távozni – gondolom szintén kimondatlanul.
Az alacsony bejáratnál mélyen meghajolva, egymás után elhagyjuk a „bűn barlangját”.
Ez a látogatás nem volt a programban.
Mítosz, legenda, hogy ez ősi föld helyszíne volt a bibliai testvérgyilkosságnak, - nem tudhatjuk biztosan. De bevallom, azt sem tudtam, hogy e földön járt Gilgames az örök élet titkát kutatva!
Testvérgyilkosság - az idők kezdetén – és az örök élet kutatása!
Irigység, előjogok igénye, testvérgyilkosság! Bűn az idők kezdete óta – és vajon az idők végezetéig?
Visszafelé a lépcsőkön új látogatók kaptatnak felfelé. Fiatal néger férgi kérdi, honnan jöttünk? – Magyarok vagyok, válaszolom. Ő Amerikából, Kaliforniából jött, hogy megnézze ezt a helyet – mondja mosolyogva s indul tovább.
Még elgondolkodva ballagunk le a Damaszkusz fölé nyúló Kassziun-hegyről, a Szent helyről, de a lépcső aljánál az első szűk utca torkolatnál már a csillogó szemű, derűs gyerekhad fogad és kísér bennünket, s vár a jellegzetes színes kis teherautó, réz-gombjain villognak a napsugarak. Vezetője szédületes sebességgel mozog, fordul a kanyarokban, élvezi, hogy nem tudjuk megállni kacagás nélkül ahogy ide-oda dőlünk a jármű platóján. A vidám jármű közeledik Damaszkusz belvárosa felé.”*
2007-et írtunk, amikor átéltem és leírtam ezeket az élményeket.
Csupa ősi szépség nyomán járva, egy békés országban, ahol mindnyájan megtapasztaltuk a szíriai emberek segítőkészségének magas fokát, kedvességét, szeretetét.
Fegyverek ropognak ma! Borzalmas arca tekint ránk a testvérinek nem nevezhető háborúnak. A menekülők arcán a békés mosolyt a félelem festette át, a halál fagyott grimasza váltotta fel.
Az ország kapuinál bevetésre készen pusztító eszközök várakoznak, hogy „megvédjék a világot ettől az országtól!!!
Testvért a testvértől! Testvért a testvértől??
Káint Ábeltől?
Istenem a Föld sóhaja lehet, hogy ma a Föld üvöltésévé válik?
Az az üvöltés nagyobb barlanggá változtathatja a Föld száját! Ha…!
Szeretném ha a Föld holnap énekelne örömében!
Bodó Csiba Gizella