Föld! Föld! Végre Föld!” – 1873. augusztus 30.
avagy a Ferenc József-föld felfedezése, és benne a Zichy-föld, Hungária-öböl, Budapest-fok, Vámbéry-szigetcsoport, Deák (Ferenc) sziget, Salm (Miklós) sziget ...
Talán érdemes erre az évfordulóra is emlékezni:
Az Osztrák-Magyar Monarchia sohasem volt gyarmattartó nagyhatalom, haditengerészete sem közelítette meg az öt legnagyobb tengeri hatalom erejét. Ám a födrajzi felfedezésekből mégis kivette a részét: 140 éve, 1873. augusztus 30-án fedezte fel az általuk Ferenc József-földnek keresztelt szigetcsoportot a Payer-Werpecht-féle osztrák-magyar expedíció. A hivatalos nevén „Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció” eredetileg az Északkeleti átjárót kereste, amikor ráakadt a Magyarországnál hatszor kisebb területű kopár, jeges szigetvilágra.
Osztrák-magyar belépés a sarkkutatásba
Már Kolombusz felfedező-, és Vasco da Gama indiai hajóútja óta keresték az európaiak a Kelet-Ázsia felé vezető újabb tengeri utakat. Alapvetően két lehetőség kínálkozott a felfedezők előtt: a Kanadát körbejáró Északnyugati, illetve a Szibéria partjait követő Északkeleti átjáró megtalálása. 1648-ban Gyezsnyev orosz, majd 1728-ban Vitus Bering dán felfedezők a Bering-szoroson áthajózva bebizonyították, hogy nincs szárazföldi híd Amerika és Eurázsia között, ami fokozta a „nemzetközi ügetőversenyt”.
Ám a tizenkilencedik századra már nemcsak kereskedelmi, gazdasági hajtóereje volt a felfedezőutaknak. A tudomány fejlődése révén az ember közel állt ahhoz, hogy az utolsó fehér foltot is eltüntesse a Föld térképéről, melyhez a valóban fehér északi sarkvidék is feltérképezésre várt. Az első világháborút megelőző 90 év alatt huszonöt – zömmel amerikai – sarkutazó expedíció indult útnak, hogy az Északi-sarkot elérje, vagy a Jeges-tengert feltárja az átjárók irányában. Ebből mindössze egy esett a szárazföldi nagyhatalom Osztrák-Magyar Monarchiára, ami így hazánk történelmében is jelentőséggel bír.
Julius Payer fiatal osztrák katonatiszt, az expedíció későbbi vezetője már a hatvanas években részt vett mindkét német északi-sarki expedícióban, ahol már „született sarkutazónak” bizonyult tudományos felkészültsége és bátorsága által. Már ekkor körvonalazódott Bécsben egy felfedezőút szervezése, amelynek vezetését Payer azonnal elvállalta. A grandiózus tervhez azonban először Karl Weyprechttel, a közös haditengerészet hadnagyával egy négy hónapos tájékozódó előexpedíciót tettek a norvég partoktól északra. Itt a 78. északi szélességnél egy teljesen jégmentes tengert láttak, ami alapján azt hitték – tévesen –, hogy nyitva az út a hajóknak az Északi-sark felé.
Ám a nagyobb szabású kutatóút deklarált fő célja az Északkeleti átjáró megtalálása volt. De a tervek között szerepelt még a tél beállta előtt a „vizmedencze megvizsgálása” a Spitzbergák és Novaja Zemlja között, a Cseljuszkin-fok, az eurázsiai kontinens legészakibb pontjának elérése, az 1873-as évben a szibériai partok vidékén élő népek (pl. szamojédok) néprajzi tanulmányozása egészen a Wrangel-földig, majd a harmadik évben átkelés a Bering-szoroson, hogy azután Kínát és Japánt érintve a Szuezi-csatornán át hazatérjenek.
A felfedezőútnak a tudományos jelentőségén túl presztízsértéke is volt. Ahogy a Vasárnapi Újság írta: „A tudomány terén vívandó e nemes verseny-küzdelemben Ausztria és Magyarország sem akart elmaradni a világ tengeri nagyhatalmasságaitól”. Az expedíció költségeit zömmel magánkézből fedezték. Az állam által adott induló összeghez rendkívül gyorsan összegyűlt az út 200.000 forintra számított összköltsége. A legnagyobb érdeme ebben a Bécsben élő grófnak, Zichy Ödönnek volt (az 1848-ban árulásért kivégzett, szintén Ödön testvére), aki az összeg több mint egyötödét adta.
Mivel az osztrák-magyar hajógyártás még fejletlen volt, az expedíció hajóját, az éppen 1871-ben elhunyt győzedelmes osztrák admirálisról elkeresztelt Tegethoffot Brémában bocsájtották vízre. A 220 bruttó regisztertonnás, 95 lőerős gőzgéppel hajtott, vitorlával fölszerelt gőzös 1872. június 13-án futott ki Bréma kikötővárosából, fedélzetén az expedícióval. Az utazókkal előtte még aláírattak egy nyilatkozatot, miszerint lemondanak minden mentőexpedícióról, ha nem sikerülne 28 hónap alatt visszatérniük. Erre a humánusnak egyáltalán nem mondható megoldásra azért volt szükség, nehogy extraköltségeket okozzanak ezzel, mint történt a híres angol Franklin-expedícióval, amelynek tagjai végül odavesztek az Északnyugati átjáró jégmezőin.
A Tegethoff parancsnokául Karl Weyprecht sorhajóhadnagyot nevezték ki, míg a szárazföldi műveletek vezetésével Peyert bízták meg. A birodalom magyar felét Dr. Kepes Gyula hajóorvos képviselte. A 24 fős legénység némileg leképezte a Monarchia sokszínűségét a német tisztek, dalmát matrózok, két tiroli hegymászó, és a cseh és német gépészek és fűtők által. A hajó „hivatalos nyelve” az olasz lett, amelyet mindenki értett. Ez nem igazán volt ínyére az egyetlen „vendégnek”, Olaf Carlsen norvég szigonymesternek, aki ki nem állhatta az élénk, fürge olasz nyelvet.
Karácsony igluban
Miután a hajó az északi sarkkörön túli norvég Tromsöben feltöltötte készleteit, július 13-án végleg elhagyta a Tegethoff Európát. A Novaja Zemlja felé tartó hajót még utolérte az expedíció másik legfőbb támogatója, az ausztriai Wilczek gróf bérelt hajója, hogy kiegészítse élelmiszer-tartalékukat.
1872. augusztus 21-én a gróf kisérőhajója elbúcsúzott Payeréktől, akik innentől kezdve két évig el lettek zárva a külvilágtól. Ugyanezen a napon fagyott be ugyanis a Tegethoff egy óriási jégtáblába. A hajó mindössze két hónapos utazás után örökre a jég foglya maradt, nem sikerült a reménykedve várt tavaszi olvadásnál kiszabadítani. Pedig az expedíció tagjai megtettek mindent: csákánnyal, fűrésszel, feszítőrudakkal, sőt még robbantásokkal is próbálkoztak az olykor tíz méter vastag jég ellen, amely már a hajónál is magasabban tornyosult.
Az expedíció első karácsonyát Kepes doktor beszámolójából ismerte meg a magyar közönség. A matrózok a jégbe fagyott Tegethoff mellett külön erre a célra vizes hóval egymáshoz ragasztott jégtéglákból „gyémántként csillogó éjragyogó jégpalotát” építettek. A belül színes szövetekkel és rendelkezésre álló zászlókkal díszített jégkunyhót gyertyamaradékok és olajlámpások világították meg, melynek közepén terített asztal várta az ünneplőket.
A matrózok még karácsonyfát is készítettek – igaz a remekműnek csak az anyaga volt fából, pontosabban színes papírokkal díszített fadarabokból. A Jézuska még a zord vidéken sem feledkezett meg az ajándékokról: 50 darabos szivarcsomagok, kolbászok, csokoládé, pipák, pénztárcák, zsebórák, és papramorgóval teli palackok hevertek a fehér abrosszal terített asztalon. Az ajándékokat ezután kisorsolták.
A karácsonyi menü pedig sonkából és frissen sült kenyérből állt. Nem sajnálták tehát készleteiket a boldog ünnepi hangulatot még a világ végére is elhozó matrózok. A vacsora után, amíg a matrózok mulattak és az otthoniak egészségére koccintottak, addig a hat tiszt, Carlsen szigonylövő és a sajkamester is megülte saját ünnepét a Tegethoffban. Az asztal itt sem nélkülözte a Szenteste hangulatát: borsóhurka, csokoládé és almás rétes volt a vacsora, amelyet fejenként egy palack borral öblítettek le. „Így szokták megülni a karácsony ünnepét a derék sarkutazók, ha szerencsétlenségökre a jég közé szorulnak” – tudósított a nem mindennapi eseményről később a Vasárnapi Újság.
Deák Ferenc, Bécs és Budapest a Jeges-tengerben
A Tegethoff fogsága nem jelentette az expedícióét is, hiszen a tenger- és széláramlatok az Északi-sark felé sodorták a jégtömböt. Mégis ennek volt köszönhető annak legnagyobb eredménye. 1873. ködös augusztus 30-ra Payer így emlékezett: „távol északnyugaton egy elbillenő ködfátyol mögül hirtelen durva sziklák láncolata tűnt elő. Néhány perc és egy ragyogó alpi táj képe bontakozik ki. (...) diadalunk viharos kiáltásban tör ki: Föld! Föld! Végre Föld!”. A később Ferenc József császár és királyról elnevezett földnek ekkor előbukkanó részét mindjárt el is nevezték Wilczek-szigetnek az ausztriai támogatójuk tiszteletére.
Az augusztus 30-i felfedezés után novemberig kellett várniuk Payeréknek, hogy a jégbörtönük közelebb sodródjon a szigethez, és partra tudjanak lépni. A Tegethofftól már 5 kilométerre lévő szigetcsoportra Payer 1874. tavaszán több szárazföldi mini-expedíciót vezetett, amely során feltérképezték a Ferenc József-földet. Az ember által először látott szigetek, fokok, gleccserek elnevezéseinél nem voltak hálátlanok a magyar szponzorral sem, így gróf Zichy Ödönnek ma is egy szigetcsoport (Zichy-föld) viseli a nevét.
A Ferenc József-föld egyéb magyar vonatkozású neveket is őriz, mint a Hungária-öböl, Budapest-fok, Vámbéry-szigetcsoport, vagy az akkor még élő államférfi, Deák Ferenc nevét viselő sziget. Természetesen az ausztriai birodalomfélnek több lenyomata maradt a jeges, sziklás vidéken. Így találhatunk Rudolf trónörökösről, Lotharingiai Károlyról, Tegethoff admirálisról, Bécsújhelyről, Bécsről és annak hajdani védőjéről, Salm Miklósról, Anton Schrötter és August von Fligely osztrák-német földrajtudósokról elnevezett szigeteket, fokokat.
A sarkvidéki körülmények próbára tették legszívósabbakat is. A Ferenc József-föld bejárásakor több időt töltöttek a felfedezők fagyott testrészeik dörzsölésével, mint gyaloglással. Téli napokon például a -50°C-fokban a hús, a kenyér, a vaj, és a zsír is csonttá fagyott. Utóbbiból baltával vagy vésővel kellett a főzéshez szükséges mennyiséget levágni.
A szigetcsoport legészakibb pontjának, a Fligely-foknak elérésekor az ünnepi koszt kávé, rum és húskivonat keverékéből állt. A kimaradhatatlan téli porció része volt az olvasztatlan fókaháj és a nyers hús. Julius Payer visszaemlékezései szerint az 1873-74-es tél kezdetén egy frissen levadászott fóka testéből vágott ki egy darab hájat, és mindenki szeme láttára fogyasztotta azt el kenyérrel, miközben dicsérte reggelijét. Bevallása szerint hősiesen szorította vissza szörnyű undorát, de a legénységet muszáj volt felkészíteni a hetek múlva már rendszeres táplálékul szolgáló nyers fókahájra.
A katonatiszt tett arról, hogy éhesen sohase maradjanak emberei, akármilyen is az eledel. Egy ízben pemmikánból, lisztból, kenyérmorzsából, kolbászból, véres fókahúsból és tüdőből, jegesmedvehúsból és az elmaradhatatlan fókahájból készített levest, vagy ahogy ő nevezte, gulyást társainak.
A hazatérés
A szigetvilág bejárása után, miután 130 sötét napot követően végre megint felkelt a Nap, a csapat felkészült, hogy nekivágjon a félig befagyott Barents-tengernek, elérjék Szibériát és végre hazatérjenek. 1874. május 20-án az expedíció megindult délnek négy csónakból átalakított szánon, végleg otthagyva a Tegethoffot. Helyzetük egyre kilátástalanabbá vált. Az egyenként 700 kilogrammos szánok húzásához kevés volt a 23 főre apadt csapat és kutyáik. Kétségbeesésüket fokozta, hogy két hónap alatt mindössze 15 kilométerre jutottak a Tegethofftól, mivel a szél északnak hajtotta a jégtáblát, amelyen dél felé meneteltek.
Készleteik végéhez közeledve szerencséjük a széliránnyal együtt megfordult. „Kétéltűjeiket” hol szánként, hol csónakként használva 450 kilométert tettek meg augusztusra, mire elérték az akkori jéghatárt. Itt végleg vízre szálltak, ahol az élelem- és vízhiány miatt kénytelenek voltak kutyáikat agyonlőni – holott egyszer az eltévedt Payer életét mentette meg az egyik eb.
Augusztus 24-én, amikor már csak tíznapi élelmük maradt, az evezésben kimerült expedíció két orosz bálnavadászászhajót pillantott meg Novaja Zemlja nyugati partjainál. Az orosz kormány már felhívta az északon járó hajók figyelmét, hogy keresse az eltűnt sarkkutatókat, de mentőexpedícióra nem volt szükség. A Nyikoláj-sóner fedélzetére lépő Payer megmutatta a II. Sándor cártól kapott ukázt az oroszoknak, hogy legyenek segítségére az azt felmutatóknak. A hajón állók levett sapkával földig hajoltak a cár parancsa előtt a beszámolók szerint.
A Nyikolaj kapitánya, Voronin késedelem nélkül megindította a hajót a norvég Vardö felé – miután Payerék 1200 rubelt, két francia vadászrevolvert és három csónakot adtak a félbemaradt halászatért. Az expedíció szeptember 3-án lépett partra a kontinensen.
Az osztrák-magyar felfedezőút az Északkeleti átjárót nem találta meg, ehelyett felfedezett egy teljesen új szigetcsoportot az Északi-sark közelében. A magyar részvétel a hajóorvos személyében és a támogatásban nyilvánult meg, inkább hazánk szegényes tengerhajózási történelmében jelentős. De Dr. Kepes Gyula érdeme az is, hogy az ételadagokat úgy számolta ki, hogy skorbut ne üsse fel a fejét, ráadásul az expedíciónak csak egy halottja volt, ő is balesetben hunyt el. Az Északkeleti átjáróra végül az Adolf Erik Nordenskiöld vezette svéd-finn expedíciónak sikerült ráakadnia 1878-80-ban.
forrás: Múlt kor, 2013. augusztus 29.