Az agarakról

 

A Királyfi és a Sors története kapcsán hallottam a radióban, mit lehet róluk tudni az ókori Egyiptomban. Mivel ez könnyen irodalmazható téma, utána néztem a Mezőgazdasági Könyvtárban. Íme, röviden összefoglalva kinológiai irodalomkutatásaim eredményeit a következőkre akadtam.  

 

Az ókori Egyiptomban a kutyák igen kedveltek voltak. Az utcákon a pária kutyák csapatai takarítói tevékenységet végeztek, vagyis az oda került szerves anyagokat elfogyasztották. Az agarak a vadászatban töltöttek be fontos szerepet, felhajtották, kifárasztották a kiszemelt áldozatokat. A nyájakat szelindekek vagy agarak terelték, és voltak őrző kutyák is. A sok hasznos tevékenység következtében érthető, hogy a hálás egyiptomiak az isteneik közé is befogadták őket: Anubisz istent nem véletlenül nevezték a rómaiak kutyafejűnek. Számos kutyatemetőt is találtak, sok kutyamúmiával. Még várost is neveztek el róluk, így jött létre Künopolisz neve.

Egyiptomban Abüdoszból ismert a legrégebbi kutya ábrázolás. Egy edényen, vadászat közben látható Kr.e. 3800-3600 körüli időből. A hierakonpoliszi palettán szintén látni egyet Kr.e. 3200 tájáról. Merneit királynő halálakor megöltek egyet, hogy segítse gazdáját túlvilági útján. A világ első kutyasírköve Kr.e. 3000 körül készült egy Neb “Uraság” nevű kutya számára. Kr.e. 1200 körül, a sírrablási jegyzőkönyvekben Antef király sírja előtt említenek egy kőtáblát, melyen a király mellett Benka nevű kutyája volt látható. August Mariette 1860-as ásatásán megtalálta a sírkövet, és még négy kutya volt rajta. Ismertek egyébként kutyanyakörvek is, és az egyiken egy vadászat jelenetei láthatók: antilopra támadó oroszlánok és párducok. Az ábrázolásokon is látható széles nyakörveknek lehetett védő funkciója: mindig a nyak ütőerét takarták, akár vadászaton, akár csatában ábrázolták őket.

Az ókori egyiptomi ábrázolásokat nézve, a mai kutyafajták közül nagyon hasonlítanak a következőkre: sloughi, saluki, basendji, azawakh, mai armanti szelindek, ibizai, jurai, schwyzi és nagy portugál kopó, valamint a fáraókutya, a cirneo dell’Etna. De az afrikai kontinens régmúltjában kereshető a masszai eb, az afrikai oroszlánkutya, és a malgasi eredetű Coton de Tulear gyökerei is. Etiópiából egyébként van olyan híradás, mely szerint kutyát koronáztak törzsfőnökké. A kutya központi szerepet tölt be a nigériai és további afrikai hagyományokban is (ld. J. Olowo Ojoade és B. Frank könyvei)…  A kutya szó egyébként a magyar nyelvben a 16. századtól létezik, addig ebnek hívták.  A cenk szó is valamikor kutyát jelentett (vö. Nagycenk).

A klasszikus ókorban is becsülték, sőt több fajtát tenyésztettek is. Ismerjük már Odüsszeusz Argus kutyáját – csak ő ismerte fel a gazdit, amikor álruhában hazatért Ithakába. Nagy Sándort Peritasz nevű agara hadjáratai során is elkísérte, ahogy Hekaté és Diana istennőt is agarak kísérték útjain a mitológia szerint. De a mitológiában más szerepet is kapott, például a szarvassá változott Actaeont saját agarai tépték szét.

 

A kutyák a mai kutatások alapján a farkasok leszármazottai. A farkasnak a kojottal és még ritkábban az aranysakállal való párzása vehető még számításba az egyes fajták eredeténél – ezért lehetett Anubiszt sakállal és kutyávak is azonosítani. (Maga az egyiptomi név, inpu a “fiatal gyermek” mellett a “kölyökkutya” jelentéssel is ismert.)

A kutya háziasítása a csontleletek alapján 14-15 ezer évvel ezelőtt történt. Géntechnikai módszerekkel (DNS vizsgálat) kimutathatóan a házikutya A csoportja viszont 135-140 ezer éves. Mivel farkas és ember közös lelete 400 ezer évvel ezelőttről is származik, feltehetően az ember-farkas kapcsolat fokozatosan alakította a farkasok egy részét kutyává, és ennek a folyamatnak az eredményeként az állatok viselkedése és külseje egymást követő, folyamatosan alakuló fázisokban következett be. (Így érthető, hogy a két eltérő módszer különböző eredményeket hozott.) Vagyis a laza, páriaszerű közösség és a szoros kapcsolat alakulása a különböző természettudományos vizsgálatokkal az ősembertől követhető.

A kutyák jelen ismereteink szerint legalább négy gén-csoportba oszthatók, vagyis legalább négyféle nőstény szürkefarkasőstől származnak. A három leggyakoribb (A-C, vagyis európai és Ny-ázsiai) kutyacsoport nagyrészt közös eredetű lehet. Feltételezések szerint K-Ázsiában alakult ki, de a korai időkben gyakori lehetett a vadfarkasokkal való visszakereszteződés, és ez okozta a kutyákban a nagyfokú változatosságot.

 

Mindig is voltak visszavadult kutyák, melyek azonban nem feltétlenül a természet lágy ölébe tértek vissza. Sok a települések peremén maradt, falkába verődve. A helyi életviszonyokhoz alkalmazkodtak, és zárt közösséget alkotva egy-egy helyen feltűnően hasonlítanak egymásra. Öt csoportjukból az egyiket agártípusúnak hívják.

Gyorsaságuk, agilitásuk és intelligenciájuk miatt az agarakat a történelem során mindig nagy becsben tartották. Az antik agarak fennmaradását a koraközépkori papi tenyészetek tették lehetővé. Az arisztokrácia kedvelt vadászebévé váltak. A koraközépkorban Angliában bűntették azokat a közemebereket akik agárral vadásztak. Ezért ők a rejtő színű kutyákat kedvelték, míg a nemesek a fehér és fehérfoltos kutyákat szerették. Így lehet, hogy a kutyákat általánosan lenézték, de az agarat igen nagyra becsülték. IV. Henrik is nagy rajongójuk volt.

Magyar őseink két vadászkutya típusa a vadászat fajtájáról kapta a nevét: a canis leporarius, vagyis a sík terepen nyulászó kutya agár volt, a canis vestigator, vagyis hegyes, erdős vidéken a nagyvadat felkutató kutya jobbára kopó. Ez utóbbiból alakult ki a kiváló szímatú vizsla (canis odorarius). Agárversenyeink mongól és türkmén stílusjegyeket viseltek magukon, és vadászati jellegüket még a 19. században is megtartották , melyek az angol versenyzés szabályaitól jelentősen eltértek.

Római kori és szarmata, meg későbbi leletek között hazánkban is kerültek elő korábbi agárcsontok. Az árpádházi királyok okleveleiben pedig szerepel az agár szó, sőt az ekkoriban alapíított Agárd nevében őrzi kicsinyítőképzős alakját (“Agár-kölyök”).

 

 

Tévesen perzsa agárnak is nevezik, mivel erősen keveredett azzal a kutyafajtával, ami Perzsiából került Európába. A perzsa agár Iránban egyébként a farsi nyelven “tahzi”nak hívják, ami “nagyon gyorsan futót” és “arabot” jelent. Innen a félreértés, és a hasonlóság miatt. A saluki név egy másik magyarázata szerint a Jemen egykori Saluk városáról kapta a nevét, mely fegyvereiről és kutyáiról volt nevezetes. Gazdáik gondosan vigyáztak rájuk, csak ajándokozással kerültek idegen kézbe. Természetesen a perzsa irodalomban is közismert, Firdauszi emlegeti történeti munkájában. A kereszteslovagok hoztak haza magukkal több példányt, ezért középkori festményeken is megtalálhatók.

Az első hivatalosan elismert perzsa agarat Sir Hamilton Smith 1840-ben hozta Nagy Britanniába, ahol azonban már két másik hasonló kutya is ismert volt ekkor. Iránból érkeztek, ezért perzsa agárnak nevezték el őket.

Miklós Levente szerint a magyar agár is valamilyen keleti típusú, a saluki, sloughi és az orosz agarak (barzoj) befolyását magán viselő agár lehetett. A mai egyértelműen nyugati típusú, ami valószínűleg a 19. századi anglomán korszak kereszteződéseinek köszönhető. A II. Világháború után szinte teljesen kipusztult, 1967-ben gyakorlatilag a nulláról indult a fajta újraalakítása.  

 

A tisztavérű salukit helyesebb arab agárnak hívni. Az első hivatalos arab salukikat 1895-ben Florence Amherst a transjordániai Abdullah herceg keneljéből hozva honosította meg (Amherstia Kennel, Southern Strain).  1919-ben Damaszkuszból F. Lance egy másik fajtát honosított meg (Northern Strain,  Sarona Kelb), és tőle származott az első „Bajnok“ címet nyert „saluki“ kutya, valójában perzsa agár. Ezek kereszteződtek, és Európában hivatalos fajtaként 1923-ban ismerték el a nyugati salukit, ami tehát a két rokon agárfajta keresztződésével alakult ki. Itt a szépség is fontos szerepet játszott, míg a sivatagi környezetben az állat tulajdonságai, megbízhatósága volt az elsőrangú szempont.

A keleti, arab tenyésztésre a tisztavérűség a jellemző. Maga az arab név is erre utal, a “saluqi” név ugyanis a beduinoknál a tiszta származást jelöli. Az olajfeltárásokig nagy gondot fordítottak erre, mivel létfontosságú volt a megfelelő mennyiségű vadászzsákmány biztosítása az élelmiszerellátásban: a nyugodt, csendes, de villámgyors kutyák minden mozgó lényt elejtettek. A régi arabok ugyanolyan gonddal tenyésztették, mint lovaikat. A vérvonalat nagyon gondosan követték.

A muszlim vallásban a kutyák tisztátalan állatok, ezért az igazhívők nem érintkezhettek vele. Érdekes módon azonban, a saluki nem számít kutyának, ezért lehetett az általa zsákmányolt vadat is elfogyasztani. Sőt, még a tevék hátán is utazhattak, mint “Allah megszentelt ajándékai”. Már a Kr.u. 2. század végén Aelianus (170-240) az arab lovasok kísérőjeként említi őket.

A saluinak több változata ismert. Az egyik fő típus a Mutair törzsnél élő síma szőrű, feketésbarna típus, a másik az Awayim törzsnél élő fehér, homok-, bézs és szürke színű, fülükön és farkukon szőrcsomós egyedek. A fajtiszta kutyák dongásabbak, ezért jellemző rájuk a mély mellkas, és ezáltal a szívnek nagyobb a helye, ami különösen a kitartó futásnál fontos. Nyáron a hasoldalról szinte minden szőr kihullik. A lábujjak között is rövid a szőr, a kutya a homokon állva lábujjait szétterpeszti. A fül és pofa viszonylag rövid. Marmagasság 60-70 cm körüli, a nőstény alacsonyabb. A súly 13-30 kg között mozog.

A salukik ma már a hétvégi sport szereplői, éppen ezért a beduinok is a keverékek egész falkáit tartják. A keveredett egyedeket “luqinak” nevezik.

 

A saluki intelligens, de a magányt nehezen viseli. Éber, hűséges, de az idegennel bizalmatlan. Ha bőre felázik, a többi sivatagi kutyához hasonlóan könnyen ekcémát kap, ezért a túlzott fürdetést nem bírja. Fékezhetetlen vadászösztöne miatt kiválóan alkalmas a vadak űzésére. Kedvelt zsákmánya a gazella, nyúl, sakál, róka, vadszamár, melyet végkimerülésig hajt. Nemes megjelenésű és viselkedésű, békés, intelligens és önálló kutya. Éppen ezért nehezen nevelhető, a háziállatokkal szinte reménytelen az összeszoktatása. A gyerekkel viszont jól kijön. Egészséges, nem igényel sok gondozást, csak a mozgásigényét kell kielégíteni. Ragaszkodik független életéhez, ami például abban is megnyivánul, hogy szabad terüten rengeteget fut, és csak akkor tér vissza a gazdájához, amikor ő jónak látja – nem az első hívásra. Igen kreatív, könnyen megtalálja a réseket, melyeken szabaddá teszi magát.

 

A Szahara déli részén élő tuaregek, a közép-afrikai peul és bella törzs agara a legősibb kutyafajták egyike. Hagyományosan vadászatra és a táborhelyek és lakóik őrzésére használják. A Niger völgyének középső területéről származik, szülőhazája a mai Mali, Nigéria és Burkino Faso területére esik. Nevét a kb. 1000 km hosszú Azawakh-Völgyről kapta, mivel egy francia etológus arról számolt be, hogy itt élnek a fajta legjellegzetesebb egyedei. Ma is kevés anyakutyát tartanak itt, és azokat a fizikailag és pszihikailag legerősebb kannal fedezik. Az alomszámot 2-3 kölyökre redukálják. Klimatikus viszonyok miatt életkoruk rövid. Gazdát csak a barátság jeleként cserélnek.

Európában először Franciaországba került a nyugat-Szaharából 1972-ben (“Mali-Sloughi”, “Maghreb-Sloughi” – vékonyabb csontozatú) és  hamarosan Jugoszláviában (robosztusabb felépítésű), Csehországban és Németországban  is kialakult egy-egy tenyészvonal. Az 1980-as veronai kutyakiállításon választották véglegesen el a sloughitól, és 1981 óta hivatalosan is önálló faj. Öt-hat tenyészete ismert az egész világon. Néhány száz azawakh él Európában. Otthonukban politikai, ökönómiai és ökológiai tényezők veszélyeztetik fennmaradásukat.  Magyarországra a magyar agár kitartásának a növelése érdekében hozták be az első példányt – keresztezéshez. A harmadik hazánkba érkezett példány, Calipha 2006-ban a világ legsikeresebb azawakhja lett a kiállításokon.

Az azawakh kitartása és állóképessége figyelemre méltó. Gyorsasága elérheti a 65 km/órát is, de a keleti típusú agarak között így is a leglassúbb. Marmagassága 64-74 cm közötti, az ősi, afrikai típus a legalacsonyabb. Súlya 20-25 kg. Felépítése szikár, mellkasa mély, a lábak végén és a farkon fehér jegyek találhatók. Hossza kevesebb magasságánál. Színe változó (homok, vörös, fekte, kék fehér) lehet, és vannak csíkosbőrű példányok is.

 

Az “északafrikai agár” majdnem utolsóként jelent meg az európai kutyakiállításokon. Keleti származású, de ma leginkább Marokkóban terjedt el, ahol törzskönyvet is vezetnek. Innen a “mauritániai agár” neve, bár “arab agárként” emlegetik.

A szaharai Tasszili sziklarajzokon látható egy felálló fülű, felcsavart farkú kutya, melyben egyes kutatók a szlugi ősét vélik felfedezni. Az egyiptomi festményeken szintén több helyen felismerhetők.

Könnyen gondozható, robusztus kutya. Izomzata száraz, felépítése szikár, bőre finom, szőre rövid. Marmagassága 66-72 cm, a nőstény itt is alacsonyabb. Testhossza nagyjából teljes magasságának felel meg. Gyengéd és nyugodt kutya. Erős az őrző- és védőhajlama.

 

Nevének jelentése a Kongóban élő pigmeusok nyelvén a “kis, vad dolog a bokorból”.  Otthonában független falkákban tanyázik a falu mellett, és vadászkutyaként szolgál: felkutatja, és a hálóba hajtja a vadat. Élelem is, mivel a rossz vadászkutyát elfogyasztják. Az európai Afrika-kutatók 1870 körül fedezték fel, de bemutatása csak 1894-ben történt meg. Első tenyésztője Olivia Burn volt, aki 1937-es bemutatójával igazi szenzációt keltett. Másik hires tenyésztője az 50-es években Dél-Szudánból szerezte be kutyáit. Könyvet is írt róluk (Veronica Tudor-Williams).

A basendji rövid, fényes és selymes szőrű, törékeny, kis termetű kutya. A mancs, mellkas és farokvég fehérfoltos, egyébként egyöntetűen fekete és vörös színű lehet, vagy tricolor és csíkos. Feje ráncos, kis és hegyes fülei felállnak. Lába hosszú, farka egyszeres vagy kettős gyűrűvel szorossan a felsőcombhoz simul. Igen fejlett a vadászösztöne, kitűnő a szaglása és rendkívül mozgékony, gyors. Irányváltásban is nagyon sebes. Évente csak egyszer tüzel, de hosszabb ideig. Nem tud ugatni, ehelyett jódlizásra emlékeztetően vonít, vagy morog. Ezért is nevezik a bennszülöttek “beszélő kutyának”.  Magabiztos, okos, de önálló, így engedetlennek tűnik. Szeret megszökni, és vannak kötözködésre hajlamos egyedek. Ugyanakkor ragaszkodó.

A kheopsz piramis körüli masztabákban ábrázolt kutyák között is felfedezni vélik – egyesek pigmeus ajándéknak tartják, mások szudáni hadizsákmányként értékelik.

Tolnai Borbála

 

A szél nemes vadászai a sivatagban: a sloughi. Nemzetközi Kutyamagazin IV/10, 1999 október, 21. oldal.

Afrikai agar: Azawakh. Kutya 2009 január, 56-57. oldal.

Barba Rafael Péter, A fajtatenyésztés története I. Kutya 2006 május, 20-21.

Barba Rafael Péter, A fajtatenyésztés története II. Kutya, 2006 június, 18-20. oldal.

Barba Rafael Péter, A fajtatenyésztés története IV. Kutya, 2006 augusztus, 32-33. oldal.

Barba Rafael Péter, A fajtatenyésztés története V. Kutya, 2006 szeptember, 19-21. oldal.

Barba Rafael Péter, Egyiptom I. Kutya 1998 május, 20-21. oldal.

Barba Rafael Péter, Társunk a kutya: Afrika. Kutya 61, 1998 április, 19. oldal.

Béteille, Roger, Historire du chien, Press Univ. 1997.

Burchard Brentjes, Vadállatból háziállat. Budapest, Gondolat, 1976, 35-47. Oldal.

Dr. Zsíros Ottó és tsa., A kutya. 2007 július, 40-41. oldal.

E.A. Azawakh. Kutya 2004, szeptember, 34-35.

E.A., Agártörténelem. Kutya 2003 július, 16-19. oldal.

Eifert Anna, Agarak. Kutya 59, 1996 május, 8-9. oldal.

Garlake P., Afrikai királyságok. Bp, Helikon 1988.

Kutya 60/ 1997 április, 21. oldal.

Mirtse Áron, Vadászkutya-történelem. Magasles 2004 február, 20-23. oldal.

Olajos Andrea, Az asil arab saluki. (Priscilla BAlles, Asil Arabians IV. cikke alapján) Lovas nemzet, 1999 november, 42-43. oldal.

Rousselet-Blanc, Le chien Larousse, Saluki.

Sissy-Haus, Az ember társa 100000 éve? A házikutya. Kutya 61, 1998 április, 18. oldal

Susan Groves, Basenji: Ősi ajándék Afrikából. Nemzetközi Kutyamgazin, 12 /9, 2007 szeptember , 34-36. oldal.

Szerző nélkül, A saluki. Nemzetközi kutyamagazin III/11, 1998 nov. 21. oldal.

Vadászkutya 2007/2, 51-55. oldal.

Zsolnay László, Vadászatok a régi Magyarországon. Budapest, Natura 1971.